Második generáció - 1.rész: Új közeg

A vonaton ültem, ami egyenesen Szöul felé tartott. Szerencsétlenül éreztem magam, hiszen nagyon rég jártam fővárosban. Pontosan tíz évvel ezelőtt, amikor a nagymamám temetésére mentünk. A kívánsága szerint a hamvait ott szórtuk szét, ahol a nagypapámét, JunHyungét. Úgy hiányoznak mindketten. Csak egy-egy kép maradt róluk, ami emlékül szolgál. Ezeket a képeket mindig magammal hordom. Most is nálam voltak.





Tudom, nem a legjobb képek, de csak ez maradt a költözés után. Nem emlékszem már sok mindenre a koreai életemből. Már rengeteg helyen laktunk Jeonju óta. Például Japánban, Franciaországban és Coloradóban. Tehát a kis Lee ChaeBomból ChaeRin Lee lett, röviden Chae Lee. Nevet változtattam, pedig a mamámnak, SungGinak annyira tetszett a Bommie, hisz mindig így hívott.
Emlékszem, hogy tíz évvel ezelőtt Sandarával együtt nyaraltunk Mamánál. Azon a nyáron együtt volt az egész család Dél-Koreában, pont ezért az volt a kedvenc nyaram. Mama rengeteget mesélt tündérekről, szerelemről és barátságról. Tudom, ez mind csak tündérmese, de valahogy mégis teljesen olyan volt, mintha a saját életéről mesélt volna... A történetekben szerepeltek Mama régi barátai, ismerősei. És az egész pont olyan volt, mint a valóság. Leszámítva a tündéreket...

Nagyot sóhajtottam. A kangnungi reptérről hosszú az út Szöulig. Nekidőltem az ablaknak és kifelé kezdtem bámulni. Megakadt a szemem egy táblán: SEOUL.
"- Itthon vagyok - gondoltam mosolyogva."

Amint vonat kerekei csikorogva megálltak és az ajtók kinyíltak, én már ugrottam is ki az állomás szürke, kopott köveire. Beszívtam az otthoni illatot és kitártam a karjaimat. A helyi emberek érdekesen néztek rám, ahogy szökdelve vonulok végig az utcákon, táskákkal a kezemben, ám ez engem cseppet sem érdekelt. Mama azt tanította, mindig legyek önmagam, még ha mások ezért érdekesen is néznek rám. Az állomástól negyed órányi sétára állt a leendő iskolám, ahol Korea valamennyi énekese és énekesnője tanult. Egy hónappal ezelőtt voltam meghallgatáson és azt mondták, nekem a csapatok közt a helyem, mégpedig a 2NE1-ban Darával, MinJivel és Bommal.
Amint beléptem a suli hatalmas kapuján, tátva maradt a szám. Az épület tetején egy hatalmas hangjegy volt - pont, ahogy Mama mesélte.
- Ön Ms. Sandara Park? - kérdezte egy nagyon alacsony ember, bár fogalmam sem volt, hogy került oda mellém.
- Nem, Chae Lee vagyok - feleltem, de csak futó pillantást vetettem az öreg törpére, mert nem akartam levenni a szemem újdonsült iskolámról.
Az a pici bácsi felvitte a csomagjaimat a 2. emeletre.
- Ez... Ez... - méregettem csodálkozva a kis táblácskát az ajtón, amire 2NE1 volt írva. - Ez pont olyan, mint Mama mesélte.
- Ez az önök szobája. MinJi és Bom kisasszony már bent vannak. Az ebéd 13 órakor kezdődik, a mai nap nincs tanítás, mert rengeteg új diák érkezik - közölte a törpi és távozott.
Vettem egy mély levegőt, mielőtt benyitottam. Majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset és üvölteni kezdtem:
- BOOOOOOOOM! MINJIIIIIIIIIIII!
- CHAERIIIIIIIIIIIIIIN! - ordítottak egyszerre, nekem rohantak és szorosan megöleltek.
A barátaim, akik most már a csapattársaim is, körbevezettek a házban. A szobákat mintha a mi ízlésünk szerint rendezték volna be...



/Sandara szobája/


/Bom szobája/


/MinJi szobája/


/és végül az én szobám/

- Ezek gyönyörűek - kapálóztam össze-vissza az örömtől. Majd ránéztem a szürke táblácskára, ami a szobám ajtaján volt. - És minden pont olyan, ahogy Mama elmesélte...
- A mamád szerencsés ember volt... Ahogy mi is azok vagyunk. Chae, ne aggódj, ő büszke rád.
Elmosolyodtam és megöleltem Bomot.
- Dara mikor érkezik? - kérdeztem.
- CHAEEEEEEEEEEEEEEEE! MINJIIIIIIIIIIIIIIII! BOOOOOOOOOOOOM! - érkezett a válasz a kérdésemre a bejárati ajtó felől.
Mind a hárman kirohantunk és üdvözöltük a csapatunk utolsó tagját.
- Egy törpe hozta fel a cuccaimat - nevetett Dara, majd kicsit több komolysággal hozzátette. - És azt mondta, hogy kezdődik az ebéd. Szóval induljunk!


A hatalmas és gyönyörű ebédlő a földszinten foglalt helyet és tele volt ismeretlen arcokkal. Igen, Mama is mesélte, hogy rengetegen járnak ide. Az összes lány olyan szép, a fiúkról nem is beszélve. Különösen az a srác fogott meg, aki előttem állt a sorban. Míg a lányok mögöttem beszéltek, addig én őt bámultam. Ahogy nevetett a haverjaival... Gyönyörű mosolya van.
"- Nem, nem szabad már az első napon belezúgnod egy srácba... Sőt, jobb lenne egyáltalán nem nézned a fiúkra... - figyelmeztettem magam. - Muszáj kibírnod valahogy!"
- Hé, jól vagy? - csettintett egyet az arcom előtt Az a srác, amitől kirázott a hideg.
- I... Igen, csak elbambultam... - mosolyogtam rá, bár nem hiszem, hogy a kancsi szememmel elbűvöltem.
- Kérsz poharat? - kérdezte vidáman. - Hidd el, a csapvíz tűrhető ebben a suliban...
- Köszönöm szépen - elfogadtam a poharat és elvettem az ebédet a konyhásnénitől.
Megfordultam, de sajnos már egyetlen üres asztal sem maradt.
- Úgy látszik, kajálhatunk az ablakban - adtam helyzetjelentést a lányoknak.
A biztonság kedvéért még egyszer körbenéztem, a bejárat melletti asztalnál megláttam egy kapálózó srácot. Vajon nekem integet? Ezt csak úgy tudhatom meg, ha...



/ Egy kis közérdekű:

Szerintem mondtam már, hogy nem tudom elengedni ezt a ficit. Igazam volt... Már pár napja ezen a részen dolgozom, mert nem hagyott nyugodni, hogy konkrétan félbe lett hagyva az egész... Na most elmondom, mi a szitu...
SungGi, aki kb. 10 évvel ezelőtt meghalt, a hírnevet választotta ahelyett, hogy a barátjának, MinSungnak segített volna... Egész életében emiatt bánkódott, ám rájött a megoldásra. Egyik nyáron, egy évvel azután, hogy JunHyung meghalt, elmesélte két unokájának, Sandarának és ChaeRinnek élete történetét. Abban reménykedett, hogy a lányok lesznek elég kíváncsiak ahhoz, hogy a dolgok végére járjanak. De van egy kérdés...

Vajon Chae mit választ? Hírnév? Kalandok?

Kamsahamnida, hogy elolvastátok, remélem érdekel a sztori... ^-^/