Hidd el...

- Most mi a retkes picsát követtem el?! - ordította a szemembe.
Egy hang sem jött ki a torkomon. Csak ültem a fürdőszobában a földön és bőgtem. Igen, két órája nem csináltam egyebet, csak ordítottam és bömböltem.
- Válaszolj már az istenért!! - torkaszakadtából üvöltött, az erei kidagadtak a nyakán. - Mi a francért teszed ezt velem? HE?!
- Myung... MyungDae... - próbáltam hozzá beszélni, de a hangom folyamatosan elcsuklott.
MyungDae vett egy nagy levegőt és szaggatottan fújta ki. Letérdelt a földre, velem szemben és mélyen a szemembe nézett. A könnyek még mindig patakokban folytak az arcomon és csak szipogtam, mint egy kislány.
- Miért akarod azt, hogy vége legyen a barátságunknak? - kérdezte halkan.
A "barátság" szóra zokogásban törtem ki. Fájt, hogy azt mondta, csak barátság van köztünk... Pedig tudta, már bevallottam neki, hogy én ezt többnek érzem és nagyon szeretem... Bár szóval nem mondta ki, hogy ő nem így érez irántam, de az utóbbi pár napban csak bántott. Minden szavával, amit képtelen vagyok tovább elviselni. Ezért is akarom, hogy vége legyen. Nem kínzom magam tovább.
- Kérlek mondd el... - ismételte ezt a mondatot ma már sokadszorra - HwaYoung... Kérlek...
Végül erőt vettem magamon és kimondtam.
- MyungDae, én belefáradtam... - mondtam és letöröltem a könnyeket az arcomról - Nem tudok tovább azzal a tudattal létezni melletted, hogy tudom, már nincs remény. Sosem fogsz úgy nézni rám, mint én rád, és már meguntam, hogy minden este álomba sírom magam miattad. Aztán reggel úgy kell tennem, mintha semmi sem történne... Nekem ez nem kell - a mondókám végére már ordítottam és a szemeim újra megteltek könnyekkel.
MyungDae megszorította a karomat és felsegített. Hirtelen magához szorított.
- Kérlek ne érj hozzám - löktem el magamtól - Annyira fáj, hogy sosem lehetünk együtt...
Szipogva hátat fordítottam neki és a szobám felé indultam. Magamra zártam az ajtót és kinyitottam az ablakomat. Miközben MyungDae folyamatosan verte az ajtót és könyörgött, hogy engedjem be, én bedobáltam a legfontosabb cuccaimat egy bőröndbe. Aztán lassan kiléptem az egyik lábammal a tetőre, majd a másikkal.
- Szeretlek... - mondtam, majd becsaptam az ablakot.
Még láttam, ahogy MyungDae betöri az ajtómat. Gyorsan lemásztam a földre és rohanni kezdtem a legközelebbi buszmegálló felé. Közben folyamatosan sírtam és üvöltöttem. Konkrétan lesz*rtam, hogy rajtam kívül még vagy húsz ember várakozott... Pár perc múlva egy busz gördült be a megállóba. Én álltam a sor végén. Valaki megragadta a vállamat.
- Kérlek ne... - hallottam MyungDae hangját magam mögül.
- De... Én ezt nem bírom tovább... - motyogtam és megfordultam.
Gyönyörű barna szemei könnybe lábadtak a szavaim hallatán.
- És mi van, ha én az elejétől fogva többet éreztem, csak nem mertem elmondani neked? - kérdezte komoran - Mert így van...
- Nem hiszem el neked... Csak azt akarod, hogy ne menjek el.
- HwaYoung... Hinned kell nekem. Nem emlékszel? Legjobb barátok voltunk...
- Tessék. Már megint kimondtad. Hogy is érezhetnél többet, amikor mindig csak a barátodnak hívsz engem? - megfordultam és felszálltam a buszra.
Miután megvettem a jegyet, az ablakon át láttam, ahogy MyungDae sírva rogyott le a földre. Akkor döbbentem rá, hogy én is ugyanolyan elutasító voltam most, mint ő velem. Tudom, hogy nekem milyen rosszul esett. És emlékszem, hogy olyankor azt kívántam, hogy öleljen át... Akkor volt a legnagyobb szükségem rá...


*MyungDae*

Elrontottam... Mindent... Most itt hagy... Jogosan... Gyáva voltam. Már rég el kellett volna mondanom neki, hogy mit érzek.
- Oppa... - hallottam ekkor azt a vékony, szomorú hangot, amitől már régóta kiráz a hideg. Nem akartam hinni a fülemnek. Aztán két hideg kéz ölelt át. Éreztem HwaYoung leheletét a nyakamon. - MyungDae, sajnálom. Nem foglak itt hagyni. Vállalom a mindennapos sírást és szenvedést, mert szeretlek.
- Semmi szükség a sírásra, HwaYoung - megfordultam és magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy a könnyei átáztatják a pulcsimat. Felálltam, mert nem akartam hogy a havas földön ülve HwaYoung felfázzon - Miért nem akarod elhinni nekem, hogy többre tartalak, mint egy barátot? Gondolkozz... Máshogy bánok veled mint a többiekkel, mert te vagy a hercegnőm. És belehalnék, ha itt hagynál.

*HwaYoung*

És akkor MyungDae megcsókolt. És már egyáltalán nem haragudtam rá...

Ott, azon a decemberi napon jöttem rá, hogy az emberek sokat hibáznak, minden ok nélkül bántják a másikat és van, hogy összetörik egymás szívét. De létezik olyan ember, aki soha nem okoz fájdalmat? Nem. Ezért kell megtanulnunk megbocsátani. És kitartani. És bízni. És kockáztatni. Mert sosem tudjuk meg mi lett volna, ha, hogyha meg sem próbáljuk.  

Második generáció - 2.rész: Itthagytak

Ezt csak úgy tudhatom meg, ha visszaintegetek. Szóval én is elkezdtem idióta majom módjára ugrálni és kapálózni. Mire a srác mutatta, hogy menjek oda és vigyem a csajokat is.
- Siker! - nevettem fel és elindultam. 
A barátnőim automatikusan követtek ahhoz az asztalhoz. Vagyis inkább asztalokhoz, ugyanis kettőnél ültek összetolva, de öt tálca volt az asztalon. Öt tálca volt ott, de csak egy ember.
- Üljetek le! - mutatott a négy szabad helyre. - Amúgy SeungHyun vagyok. És titeket hogy hívnak? 
- Én ChaeRin vagyok, ők pedig MinJi, Dara és Bom. Ezt mind megeszed? - mutattam nevetve a másik négy tálcára.
- Nem, az a mi kajánk - az ismerős hang hallatára azonnal felkaptam a fejem, és amint megláttam Őt, fültövig elvörösödtem. - Egyébként JiYongnak hívnak. Ők pedig SeungHyun és YoungBae.
- Két SeungHyun? Öcsém, ez tök király! - lelkesedett MinJi és gyorsan lepacsizott velük.
Én csak ültem elpirulva, JiYongra meredve. Ő annyira helyes, és kedves... Adott poharat. Na persze, mért bukna egy hozzám hasonló kancsi lúzerre?


/kb ilyen fejem volt./

- Újak vagytok itt? - kérdezte ebéd közben YoungBae.
- Igen, ma érkeztünk. 2NE1 - felelt Bom mindannyiunk nevében.
- Az jó, mert mi is reggel jöttünk. Mi lenne, ha délután együtt megnéznénk a sulit? Egyébként BigBang - vetette fel az ötletet YoungBae és közben végig Darát nézte.
- Ez tök jó ötlet! - lelkesedett Bom és felállt, hogy kivigye a tálcáját.
- Várj, én is megyek! - siettem utána. - Lányok, a szobában találkozunk.


- Bommie, én olyan hülyén érzem magam... - nyafogtam a szobámban ülve. - Ti olyan szépek vagytok és én meg egy kancsi nyomorék...
- Te hülye vagy és nem nyomorék... - Bom hirtelen ott termett az ajtófélfám mellett. - Túl kevés az önbizalmad, ChaeRin.
- Nem tehetek róla - szorosan magamhoz öleltem a plüssmacimat, amit Peternek hívtak.
- Olyan sügér vagy... - rázta a fejét továbbra is a barátnőm.
- Ne bánts már állandóan! - felnevettem és elterültem az ágyon.



- Na jó - mosolygott Bom. - Gyere, nézzük meg, hol késnek már a többiek.
Bólintottam és felálltam.

Először az ebédlőben néztük őket, persze csak hűlt helyüket találtuk. Így hát sorra vettük az összes folyosót. Több óra keresgélés után megálltunk pihenni, mert Bom már készült meghalni.



- Könyörgöm, hadd feküdjek le a padlóra! - nyöszörögte.
- Még bírd ki a szobáig! - biztattam, bár már az én lábaim is kikészültek.
Szó szerint fel kellett vonszolnom Bommie-t. A nappalinkban TV-zni kezdtem, de miután megállapítottam, hogy semmi érdekes nincs, kilestem a folyosóra. Egy halvány lila fing sem garázdálkodott kint.
Talán meg kéne keresnem a BigBang szobáját... - tűnődtem és a szobák ajtajára függesztett szürke táblákat kezdtem vizsgálgatni. 
Egy emelettel lejjebb megtaláltam a keresett helyet. Kopogtam, de hiába. Senki sem nyitott ajtót.
Üres?
Benyitottam, de egy lelket sem láttam sehol. Viszont érdekes hangokat hallottam a fürdőből (nem félreérteni)... Mintha vízcsobogás lenne. Már majdnem lenyomtam a kilincset, amikor Bom megszólalt.
- Én a helyedben nem tenném... - figyelmeztetett és előre befogta a szemét.
- Nem érdekel - kacsintottam és benyitottam...

Második generáció - 1.rész: Új közeg

A vonaton ültem, ami egyenesen Szöul felé tartott. Szerencsétlenül éreztem magam, hiszen nagyon rég jártam fővárosban. Pontosan tíz évvel ezelőtt, amikor a nagymamám temetésére mentünk. A kívánsága szerint a hamvait ott szórtuk szét, ahol a nagypapámét, JunHyungét. Úgy hiányoznak mindketten. Csak egy-egy kép maradt róluk, ami emlékül szolgál. Ezeket a képeket mindig magammal hordom. Most is nálam voltak.





Tudom, nem a legjobb képek, de csak ez maradt a költözés után. Nem emlékszem már sok mindenre a koreai életemből. Már rengeteg helyen laktunk Jeonju óta. Például Japánban, Franciaországban és Coloradóban. Tehát a kis Lee ChaeBomból ChaeRin Lee lett, röviden Chae Lee. Nevet változtattam, pedig a mamámnak, SungGinak annyira tetszett a Bommie, hisz mindig így hívott.
Emlékszem, hogy tíz évvel ezelőtt Sandarával együtt nyaraltunk Mamánál. Azon a nyáron együtt volt az egész család Dél-Koreában, pont ezért az volt a kedvenc nyaram. Mama rengeteget mesélt tündérekről, szerelemről és barátságról. Tudom, ez mind csak tündérmese, de valahogy mégis teljesen olyan volt, mintha a saját életéről mesélt volna... A történetekben szerepeltek Mama régi barátai, ismerősei. És az egész pont olyan volt, mint a valóság. Leszámítva a tündéreket...

Nagyot sóhajtottam. A kangnungi reptérről hosszú az út Szöulig. Nekidőltem az ablaknak és kifelé kezdtem bámulni. Megakadt a szemem egy táblán: SEOUL.
"- Itthon vagyok - gondoltam mosolyogva."

Amint vonat kerekei csikorogva megálltak és az ajtók kinyíltak, én már ugrottam is ki az állomás szürke, kopott köveire. Beszívtam az otthoni illatot és kitártam a karjaimat. A helyi emberek érdekesen néztek rám, ahogy szökdelve vonulok végig az utcákon, táskákkal a kezemben, ám ez engem cseppet sem érdekelt. Mama azt tanította, mindig legyek önmagam, még ha mások ezért érdekesen is néznek rám. Az állomástól negyed órányi sétára állt a leendő iskolám, ahol Korea valamennyi énekese és énekesnője tanult. Egy hónappal ezelőtt voltam meghallgatáson és azt mondták, nekem a csapatok közt a helyem, mégpedig a 2NE1-ban Darával, MinJivel és Bommal.
Amint beléptem a suli hatalmas kapuján, tátva maradt a szám. Az épület tetején egy hatalmas hangjegy volt - pont, ahogy Mama mesélte.
- Ön Ms. Sandara Park? - kérdezte egy nagyon alacsony ember, bár fogalmam sem volt, hogy került oda mellém.
- Nem, Chae Lee vagyok - feleltem, de csak futó pillantást vetettem az öreg törpére, mert nem akartam levenni a szemem újdonsült iskolámról.
Az a pici bácsi felvitte a csomagjaimat a 2. emeletre.
- Ez... Ez... - méregettem csodálkozva a kis táblácskát az ajtón, amire 2NE1 volt írva. - Ez pont olyan, mint Mama mesélte.
- Ez az önök szobája. MinJi és Bom kisasszony már bent vannak. Az ebéd 13 órakor kezdődik, a mai nap nincs tanítás, mert rengeteg új diák érkezik - közölte a törpi és távozott.
Vettem egy mély levegőt, mielőtt benyitottam. Majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset és üvölteni kezdtem:
- BOOOOOOOOM! MINJIIIIIIIIIIII!
- CHAERIIIIIIIIIIIIIIN! - ordítottak egyszerre, nekem rohantak és szorosan megöleltek.
A barátaim, akik most már a csapattársaim is, körbevezettek a házban. A szobákat mintha a mi ízlésünk szerint rendezték volna be...



/Sandara szobája/


/Bom szobája/


/MinJi szobája/


/és végül az én szobám/

- Ezek gyönyörűek - kapálóztam össze-vissza az örömtől. Majd ránéztem a szürke táblácskára, ami a szobám ajtaján volt. - És minden pont olyan, ahogy Mama elmesélte...
- A mamád szerencsés ember volt... Ahogy mi is azok vagyunk. Chae, ne aggódj, ő büszke rád.
Elmosolyodtam és megöleltem Bomot.
- Dara mikor érkezik? - kérdeztem.
- CHAEEEEEEEEEEEEEEEE! MINJIIIIIIIIIIIIIIII! BOOOOOOOOOOOOM! - érkezett a válasz a kérdésemre a bejárati ajtó felől.
Mind a hárman kirohantunk és üdvözöltük a csapatunk utolsó tagját.
- Egy törpe hozta fel a cuccaimat - nevetett Dara, majd kicsit több komolysággal hozzátette. - És azt mondta, hogy kezdődik az ebéd. Szóval induljunk!


A hatalmas és gyönyörű ebédlő a földszinten foglalt helyet és tele volt ismeretlen arcokkal. Igen, Mama is mesélte, hogy rengetegen járnak ide. Az összes lány olyan szép, a fiúkról nem is beszélve. Különösen az a srác fogott meg, aki előttem állt a sorban. Míg a lányok mögöttem beszéltek, addig én őt bámultam. Ahogy nevetett a haverjaival... Gyönyörű mosolya van.
"- Nem, nem szabad már az első napon belezúgnod egy srácba... Sőt, jobb lenne egyáltalán nem nézned a fiúkra... - figyelmeztettem magam. - Muszáj kibírnod valahogy!"
- Hé, jól vagy? - csettintett egyet az arcom előtt Az a srác, amitől kirázott a hideg.
- I... Igen, csak elbambultam... - mosolyogtam rá, bár nem hiszem, hogy a kancsi szememmel elbűvöltem.
- Kérsz poharat? - kérdezte vidáman. - Hidd el, a csapvíz tűrhető ebben a suliban...
- Köszönöm szépen - elfogadtam a poharat és elvettem az ebédet a konyhásnénitől.
Megfordultam, de sajnos már egyetlen üres asztal sem maradt.
- Úgy látszik, kajálhatunk az ablakban - adtam helyzetjelentést a lányoknak.
A biztonság kedvéért még egyszer körbenéztem, a bejárat melletti asztalnál megláttam egy kapálózó srácot. Vajon nekem integet? Ezt csak úgy tudhatom meg, ha...



/ Egy kis közérdekű:

Szerintem mondtam már, hogy nem tudom elengedni ezt a ficit. Igazam volt... Már pár napja ezen a részen dolgozom, mert nem hagyott nyugodni, hogy konkrétan félbe lett hagyva az egész... Na most elmondom, mi a szitu...
SungGi, aki kb. 10 évvel ezelőtt meghalt, a hírnevet választotta ahelyett, hogy a barátjának, MinSungnak segített volna... Egész életében emiatt bánkódott, ám rájött a megoldásra. Egyik nyáron, egy évvel azután, hogy JunHyung meghalt, elmesélte két unokájának, Sandarának és ChaeRinnek élete történetét. Abban reménykedett, hogy a lányok lesznek elég kíváncsiak ahhoz, hogy a dolgok végére járjanak. De van egy kérdés...

Vajon Chae mit választ? Hírnév? Kalandok?

Kamsahamnida, hogy elolvastátok, remélem érdekel a sztori... ^-^/  

38.rész: Amire már olyan régen vártunk :3 FINAL PART

Elfáradtam, ezért szünetet tartottam.
- És mi történt DooJoonnal? Mi volt a cetlin? -rángatta a szoknyámat Bommie.
- És végül sikerült visszaváltoztatni MinSungot? -faggatott a másik kislány, Sandara.
- Nos, ez már egy másik történet. -feleltem könnyeden, majd felálltam a székből.
A két lány úgy követett engem, mint a kiskacsák, egészen a szobámig. Beengedtem őket, hadd nézzenek körül.
- Ő itt JunHyung? -vett le egy régi képet Bommie.
- Igen. Életem örök szerelme.
- Nagymama, tényleg nem árulod el a történet végét? Légyszi! -nyafogott Sandara az ágyamon ülve.
- De igen, csak majd holnap. -mosolyodtam el.
- Elmondod, hogy hol olvastad el ezt a mesét? -néztek rám csillogó szemekkel mindketten.
Sokat vaciláltam a válaszon. Elmondjam? Vagy nem kéne?
- Ez igaz történet. -hajtottam le a fejem.
A két unokám halálos csöndben állt. Végül a 10 éves Bommie törte meg a csendet.
- De akkor holnap folytatod! -jelentette ki, mire elnevettem magam.
- Késő van már. Menjetek aludni! Jó éjt! -köszöntem el mosolyogva, majd egy-egy puszit nyomtam az arcukra.
Egyedül maradtam a sötétben. JunHyung képe mellettem hevert az ágyon. Egy évvel ezelőtt itt hagyott engem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Lefeküdtem aludni, hátha a régi barátaimmal, emlékeimmel álmodok. Csak forgolódtam egész éjjel, mert annyira bántott, hogy ami volt, elmúlt. Mérges vagyok magamra, hogy végül nem sikerült megfejtetnünk MinSung rejtélyét. A sztárságot választottuk a kalandok helyett. Megfeledkeztünk SooYoungról és HeeRáról. Most élem 78. életévemet. Egy öregasszony vagyok, aki hagyta elveszni az életét. Egy öregasszony, akinek már semmi keresnivalója itt.
- Annyira hiányzol. -beszéltem a férjem képéhez- De már nem kell sokáig külön élnünk!
Eljött az én időm. Eddig csak arra vártam, hogy rábízzam valakire azt, amit nekem kellett volna megtennem. Bommie és Sandara biztos okosabbak lesznek nálam, és megmentik MinSungot.
- Megöregedtél. -jelent meg mellettem SooYoung, még utoljára.
- Kedves. Figyelj. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért elvesztegettem az életemet, és azért is, hogy figyelmen kívül hagytalak.
- Ezt már annyiszor megtetted, SungGi. De ember vagy, hibázol. -mosolygott rám a rég látott ismerős- Viszont nekem is mondandóm van. Eddig megvédtelek mindentől, amitől csak tudtalak. De eljött az időd, remélem megérted. -közölte hűvösen, majd sírni kezdett.
- Mért sírsz? -fogtam meg a vállát- Hiszen te örök életű vagy.
Halk nevetést hallottam. SooYoung volt az.
- Lehetnék akár örök életű is. De ha egyszer nem akarok... -törölte le a könnyeit- Mindenhová veled tartok, Hwang SungGi! Gyere ide! -hívott magához, majd megölelt.
Annyi mindent kell még megbeszélnem az emberekkel, akik előbb távoztak, mint én. Annyi mindent kell bepótolnom. Ha már az életemnek nem volt semmi értelme, legalább a mennyországot hadd élvezzem!
- Sunggie... Itt az idő! -mutatott SooYoung egy fehér ajtóra.
Egymás kezét fogva megindultunk. Remegtünk mindketten. Amikor megfogtam a kilincset, lepergett előttem az egész életem. Ez adott elég bátorságot ahhoz, hogy belépjek a mennyországba...


















Másnap kis unokáim kétségbeesetten keresték a nagymamájukat. De a szobámban már csak egy pár fénykép volt...
























Köszönöm szépen azoknak a lelkes olvasóknak, akik elviselték ennek az űrszemétnek a jelenlétét! Tudom... egy csöppet összecsaptam a befejezést, de már egyszerűen nem bírtam, hogy a kedvenc történetem befejezetlen. Köszönöm a kitartást, viszlát! ^^

37.rész: I'm back! :))

Elénézést kérek, de nem tudom abbahagyni ezt a fanfictiont~ Szóóóóóóóval *dobpergés* FOLYTATÓDIK MINDKETTŐ!!!^^ Csak a másikhoz gyakrabban teszek fel részeket :)

-Kapsz 1OO-at is, csak meg ne unj! -szorongattam meg mégjobban.

*kis hatásszünet, majd Junnak leesik a tantusz*

-Szóval azokat a komoly szavakat, amiket bent vágtál a fejemhez, csak szivatásból mondtad?? -dühöngött, és közben úgy ugrált, mint egy anime karakter, amikor mérges.

Erre akaratlanul is elnevettem magam. 

-Szeretlek JunHyung! -mondtak, majd megcsókoltam.

Nagyon jól esett újra vele lenni. A csók végén kézenfogva indultuk vissza a plázába. Ahogy odaértünk, megdöbbenve láttuk, hogy DooJoon, SungTae, NiTae, Kihyuk és DooNa az asztal alatt kuporogva hallgatták a többiek veszekedését.

-Na most ár elég legyen! -kiáltottam rájuk, mire nagy csönd lett.

-Végre valaki!! -ölelt meg Kihyuk.

-Vegyétek már észre magatokat, és béküljetek ki! Ez így nem mehet tovább! -folytattam az ordítozást.

Erre mindenki lesütötte a tekintetét.

-Most mi van? Mosolyogjatok már! Nagyölelés! -tártam szét a karjaimat, a nép pedig engedelmeskedett.

-Holnap reggel találkozunk a suliban. Most pedig szerintem menjünk haza csomagolni! -javasolta YeonYeon.

Én JunHyunggal, RaRával és YoSeobbal kimentem hógolyózni. A körülöttünk mászkáló emberek mind hülyének néztek, de ez most nem számított. Boldogok vagyunk és kész! :D

Amíg mi élveztük a hó nyújtotta szolgáltatásokat, addig DooJoon hazakísérte NiTaet. 

-Itt is lennénk. -mutatott NiTae az egyik házra.

-Itt laksz? Nem is tudtam, hogy ilyen közel vagy hozzánk! -mosolygott Doo.

-Hát... Pedig ez a rideg valóság... -válaszolt NiTae.

-Rideg?! Nem... -mondta DooJoon ijesztő nyugodtsággal.

A lány erre csak egy halvány mosolyt ejtett, majd tovább kereste a kulcsot a táskájában. Aztán egy forró csókot érzett az ajkán. Nem tudta mire vélni a dolgot, ezért ellökte magától a fiút.

-Te meg mit csinálsz? -kérdezte elpirulva, de mégis idegesen.

-NiTae... Én... Én... Nem is tudom, hogy mi ütött belém... Sajnálom... -hajtotta le a fejét DooJoon.

NiTae megszeppenve nézte a srácot, majd előkapott egy cetlit, és ráírt valamit. Ezt huncut mosollyal "leejtette" a földre. Majd integetett, és bement a lakásba. A leader felvette a papírkát, elmosolyodott, zsebretette és elsétált.