- És mi történt DooJoonnal? Mi volt a cetlin? -rángatta a szoknyámat Bommie.
- És végül sikerült visszaváltoztatni MinSungot? -faggatott a másik kislány, Sandara.
- Nos, ez már egy másik történet. -feleltem könnyeden, majd felálltam a székből.
A két lány úgy követett engem, mint a kiskacsák, egészen a szobámig. Beengedtem őket, hadd nézzenek körül.
- Ő itt JunHyung? -vett le egy régi képet Bommie.
- Igen. Életem örök szerelme.
- Nagymama, tényleg nem árulod el a történet végét? Légyszi! -nyafogott Sandara az ágyamon ülve.
- De igen, csak majd holnap. -mosolyodtam el.
- Elmondod, hogy hol olvastad el ezt a mesét? -néztek rám csillogó szemekkel mindketten.
Sokat vaciláltam a válaszon. Elmondjam? Vagy nem kéne?
- Ez igaz történet. -hajtottam le a fejem.
A két unokám halálos csöndben állt. Végül a 10 éves Bommie törte meg a csendet.
- De akkor holnap folytatod! -jelentette ki, mire elnevettem magam.
- Késő van már. Menjetek aludni! Jó éjt! -köszöntem el mosolyogva, majd egy-egy puszit nyomtam az arcukra.
Egyedül maradtam a sötétben. JunHyung képe mellettem hevert az ágyon. Egy évvel ezelőtt itt hagyott engem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Lefeküdtem aludni, hátha a régi barátaimmal, emlékeimmel álmodok. Csak forgolódtam egész éjjel, mert annyira bántott, hogy ami volt, elmúlt. Mérges vagyok magamra, hogy végül nem sikerült megfejtetnünk MinSung rejtélyét. A sztárságot választottuk a kalandok helyett. Megfeledkeztünk SooYoungról és HeeRáról. Most élem 78. életévemet. Egy öregasszony vagyok, aki hagyta elveszni az életét. Egy öregasszony, akinek már semmi keresnivalója itt.
- Annyira hiányzol. -beszéltem a férjem képéhez- De már nem kell sokáig külön élnünk!
Eljött az én időm. Eddig csak arra vártam, hogy rábízzam valakire azt, amit nekem kellett volna megtennem. Bommie és Sandara biztos okosabbak lesznek nálam, és megmentik MinSungot.
- Megöregedtél. -jelent meg mellettem SooYoung, még utoljára.
- Kedves. Figyelj. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért elvesztegettem az életemet, és azért is, hogy figyelmen kívül hagytalak.
- Ezt már annyiszor megtetted, SungGi. De ember vagy, hibázol. -mosolygott rám a rég látott ismerős- Viszont nekem is mondandóm van. Eddig megvédtelek mindentől, amitől csak tudtalak. De eljött az időd, remélem megérted. -közölte hűvösen, majd sírni kezdett.
- Mért sírsz? -fogtam meg a vállát- Hiszen te örök életű vagy.
Halk nevetést hallottam. SooYoung volt az.
- Lehetnék akár örök életű is. De ha egyszer nem akarok... -törölte le a könnyeit- Mindenhová veled tartok, Hwang SungGi! Gyere ide! -hívott magához, majd megölelt.
Annyi mindent kell még megbeszélnem az emberekkel, akik előbb távoztak, mint én. Annyi mindent kell bepótolnom. Ha már az életemnek nem volt semmi értelme, legalább a mennyországot hadd élvezzem!
- Sunggie... Itt az idő! -mutatott SooYoung egy fehér ajtóra.
Egymás kezét fogva megindultunk. Remegtünk mindketten. Amikor megfogtam a kilincset, lepergett előttem az egész életem. Ez adott elég bátorságot ahhoz, hogy belépjek a mennyországba...
Másnap kis unokáim kétségbeesetten keresték a nagymamájukat. De a szobámban már csak egy pár fénykép volt...
Köszönöm szépen azoknak a lelkes olvasóknak, akik elviselték ennek az űrszemétnek a jelenlétét! Tudom... egy csöppet összecsaptam a befejezést, de már egyszerűen nem bírtam, hogy a kedvenc történetem befejezetlen. Köszönöm a kitartást, viszlát! ^^
